Csak ültünk az esőben…

2009 július 4. | Szerző: jerrycomovie |

 A gondolataimat szeretném megosztani veletek. Tudjátok, hogy megy ez… Én leírom, ti pedig, elvileg, elolvassátok. Első betűtől az utolsóig. Azután, kis szerencsével, valami kis apró “csillagot” nyersz belőle. Vagy mosoly, vagy egy kellemes sóhaj képében. Vagy egy könnycseppében, amit kipislogsz a szemedből.

A lényeg, hogy nyerj te is valamit. Az én naplóm a tiéd is!

Katáról fogok mesélni. Egyszerű róla hisz mostanában szinte csak ő jár a fejemben.

Kata egy talány számomra. Van kisugárzása. Nagyon aranyosnak látom. Már külsejében is inkább zabálni való, mint mondjuk bombázó.

Egyik este feldobta – vagy én, de nem emlékszem – hogy menjünk el inni valamit. Azonnal igent mondtam. Azért nem gondolkodtam ezen, mert tudom azt, amit minden pasi: Ha egy nő iszik, könnyebben elcsábúl (kis szerencsével) és ha elcsábúl, könnyebben megnyílik.

Nem a combjai… a szíve!

Elmentünk kedvenc törzshelyemre, ami még egy órát volt nyitva. Lecsúszott pár tequila, pont, mint legutóbb.

Azután menni kellett. Kata mondta, haza kell, hogy kísérjem. Ellenkeztem volna, de akkor elszakadunk egymástól. Te már tudod: Nem akartam!

Gyalog onnan viszonylag messze lakott… kicsit megmámorosodtunk is. Egymást karolva lépegetünk számomra ismeretlen utcákon. Valahonnan a Bajcsi-ból egészen a keleti felé. Éjjel. Cseperészett.

Beszélgettünk. Ha az ember nem veszi fel magnóra, az ilyen beszélgetésekből csupán foszlányok maradna meg. Foszlányok, amik ázott papírzsebkendőre emlékeztetnek. Amibe valaki az orrát fújta, majd eltaposta egy tócsában.

Szóval, igazából nem sok. Nem tudsz másnap kihúzni egy fiókot a szobádban álló íróasztal aljából, hogy ott találj egy takarosan gépelt kéziratot amin ott áll minden, ami köztetek elhangzott.

De Kata többször megkérdezte, szeretem-e. Nem hiszem, hogy mert ki akarta csíkarni belőlem. Most inkább úgy érzem, azért akarta tudni, mert… mert talán csak biztos akart lenni benne. Talán nem szereti a mellébeszélést.

A hosszú út hihetetlenül rövid lesz, ha szereted azt, akivel rajta lépegetsz. Az eső kicsit rákezdett és Kata megkért, hogy üljünk le egy kapualjba. Mellé ültem és miközben beszélt, azzal a mókásan görbülő szájacskájával, én csak bámultam őt.

Néha még a szavai is elúsztak messzire… Mintha nyitott szemmel álmodtam volna.

Azután gondolatai nehezebb vizekre eveztek és eleredtek a könnyei.

Kata sokkal intenzívebben érez dolgokat, mint én valaha is fogok. Ez jó is, rossz is…

De amikor ott zokogott mellettem és én bátortalanul a vállát, nyakát és arcocskáját csókolgattam, hogy ilyen gyerekes módszerrel megnyugtassam, beleszerettem.

Beleszerettem a fejecskéjébe és az ezer gondolatba, amik ott kavarogtak benne. Igazából, miközben zaklatottan sírdogált mellettem és én puha csókjaimmal halmoztam el, azokat a sötét gondolatokat akartam megcsókolni, amikhez nem férhettem hozzá.

Az emberi száj és a fájdalom valahol ösztönösen összekapcsolódik az emberben. Ha megvágjuk, ütjük magunkat, azonnal a szánkba vesszük a sérült részt. A kisgyermek is feltartott ujjal szalad anyjához, hogy az bibis, és a mama adjon rá puszit. Egy megnyúzott térd is kevésbé sajog, ha anyuka ad rá gyógypuszit.

Én is ilyen gyógypuszikkal akartam segíteni rajta. Nem tudom, sikerült-e, de lassan megnyugodott.

Nem tudom, mi minden futott át az én agyamon, de többek között az is, hogy egész éjszaka lennék a kispárnája és hallgatnám, ahogyan kiadja, elmeséli magát.

Szerettem volna, ha belefúrja vállamba azt az édes arcát és belesír minden fájdalmat, amit érez.

Csak ültünk az esőben, két ember, ezer érzés, és akkor, ott tudtam, hogy szeretem és szükségem van rá.

Amikor elváltunk végül, lakása előtt – persze egy padon, a házától pár méterre még egy órát átbeszéltünk és csak akkor indultunk tovább, amikor a négy romagyerek, akik nem bírtak magukkal, egyre többet oldalogtak körülöttünk – még megcsókoltam, finoman, lassan és lágyan, mintha egy gyümölcsöt kóstolgatnék.

Egy tiltott gyümöcsöt, melyet a fáról le sem szakíthatok.

Kata meg akart esketni, hogy nekünk ennyi volt és ezzel vége, és ha szeretem is egy kicsit, elfelejtem az estét. Elfelejtem a csókokat… Elfelejtem, amit érzek.

Mondtam neki, hogy nem tehetem.

Nem tehetem, hogy ne érezzem azt, amit érzek.

Talán csak az ital miatt csábult el? Talán csak elgyengült egy estére és kicsit odaadta magát? Talán mondtam valamit, amivel megbánthattam? Vagy csak amikor megcsókoltuk egymást, nem érezte azt a kis tüzet, amit én igen és nem is akarja érezni?

Nem tudom… biztosan.

De mivel úgy érzem, nem adatik meg nekünk több, csak az marad, hogy sokat gondolok rá.

Gondolok rá, ahogyan…

…csak ültünk az esőben!