“Ő is szeret!” – fokozatok

2009 július 8. | Szerző: jerrycomovie |

 Mivel pasi vagyok, sosem lehetek abban biztos, mire gondol a lány. Hiszen az a másik oldal. – A sötét, az vagyok én…

Ugyanakkor kicsit úgy érzem, mégis vannak jelek, amolyan “Ö is szeret!”-fokozatok. Azért is hiszem, mert logikai úton akarom megközelíteni, azért is hiszem, mert reménykedem benne.

Van is egy kiváló példám.

Amikor megismerkedtünk – munkahelyen előfordul – kialakult a puszi-puszi, de arcra. Bejön dolgozni, vagy hazamegy, vagy én jövök be és én megyek haza, de ilyenkor megy a puszi a kollégáknak. Fiúk esetében azért nem. Nagy család vagyunk, de nem ennyire…

Kezdetben tehát a puszi…

Azután összebarátkoztunk. Hülyéskedünk, szívjuk egymást vérét, mennek a sértegetések, ami után ki lehet békülni, és persze még több puszi. Már nem csak köszönéskor, hanem ha csak a másik… hirtelen… hogy is mondjam…

…ott van!

Egy puszi, mert valami vicceset mondott.

Egy puszi, mert én mondtam valamit, ami nagyon tetszett neki.

Puff! – Egy puszi, mert a kezébe nyomtam egy marcipános csokit.

Puff! – Egy puszi, mert kitöltött nekem egy pohár hideg üdítőt.

(Valamilyen szinten – és nekem ez is tetszik! – pont, mint az oviban!)

Azután jött a kettes fokozat.

Ha kérdezett valamit, és úgy éreztem, az információ, nos, hm, “ér valamit”, azt mondtam, ha adsz egy csókot! – persze nem a Pán Pétereset. A csókkérésnek is megvolt a szépsége, mert jókat lehetett vitázni rajta, és viták után mi szokik jönni? Na mi szokik és jön?

IGEN! Puszik! Puszi arcra. Puszi nyakra. Puszi nózira. Puszi homlokra.

Lehetőleg nem egyszerre és nem pont akkor, amikor a vendég a pult másik oldalán állva egy sörért könyörög. Abban semmi romantikus nincs…

A puszi akkor jön, amikor lehetőleg, nem látja más. Derült égből…

Azután jött a harmadik fokozat:

Amikor egyik este átbeszélgettük az élet dolgait és sétáltunk valahol az Andrássy úton, a puszi csókká lett. Gyógycsók lehetett ez is, mert a fájdalom a lestrapált lábamból elillant, mint a pille.

És, most eljutottunk a negyedik fokozatig, és ami azt illeti, kicsit meg is lepődtem, mert azt hittem, lesz vita, meg ellenkezés, de nem…

Beszélgettünk valamiről és jött egy in infó, aminek megint volt “értéke”. Elmondani nem akartam, de csak kérdezi, csak kérdezi, és mivel gondoltam, hátha akkor visszakozik, legyen a jó bevált – Adj egy puszit! – és akkor talán nem faggat.

De rávágta, hogy jó.

Elmondtam. Az infóról persze megint lehetett beszélgetni perceken keresztül. (Már ezért megérte elmondani, mert így volt miről csacsognia.)(Diane, ne felejtsen rá emlékeztetni, hogy IMÁDOM!)

Azután szóltam neki: – Nem tartozol valamivel?

Nagyot nevetett és kibökte: – De! – azzal áthajolt az asztal felett és szájon csókolt.

Tényleg azt hittem, puszi lesz… Mindenestre, így most megint agyalhatok, hogy hányadán is állunk.

Hiába, az a tökfej vagyok, aki talán akkor is kétségek között áll a tükör előtt, gyűrűjét morzsolgatva, miközben arája az épület egy másik helységében éppen menyasszonyi ruháját húzza fel, és a tanum beszól az ajtón: – Gyere! Elkezdődött!

Én pedig csak állnék ott, valamelyik barátomra nézve – aki a tanum – és megkérdezném: – Szerinted szeret?

– Úgy érzed?

– Igen, de…

– De az nincs! Biztosíték nincs! A pillanat van…Sok, babszem pillanat! Abból főződ meg a levest!

Tehát, most a babszemeket szedegetem össze, amik jelzik számomra: Főzhetek egy kondér levest belőle. Van olyan nagy kondér a világon, amekkorát ne akarnék ezekkel a babszemekkel megtölteni?